2014. szeptember 6., szombat

Elmúlás...

Amikor a kora reggeli cirógató napsugarak fényáradatát felváltja a komor esőcseppek katonás kopogására, már tudod a lelked mélyén, hogy ismét közeleg az elmúlás. A szabadság mámorával átitatott boldog nyár már csak egy egyre fakuló emlékkép, amelyet hosszú hónapok sóvárgása követ majd… Te pedig egyre csak visszafelé tekintgetsz, kapaszkodnál a múltba, holott az már elmúlt…

Vajon mi emberek miért nem vagyunk képesek szembenézni az elmúlással? Miért nem tudjuk oly méltósággal megélni, mint a természet? Foggal-körömmel ragaszkodunk emberekhez, kapcsolatokhoz, tárgyakhoz, emlékképekhez, illúziókhoz, holott maga az Élet épp az elengedésről szól. Arról kellene, hogy szóljon, mindannyiunk számára… Elengedni azokat az embereket, akiktől jóval több fájdalmat és bántást kapunk, mint jót. Elengedni a már nem működő kapcsolatokat, elengedni a hamis illúziókat, a tárgyakhoz való ragaszkodást.


 Talán tanulnunk kellene a falevéltől, amely minden sértődöttség és fájdalom nélkül, boldogan mond búcsút a faágnak, amely oly sok hónapon keresztül éltette őt. Nem dacol az elmúlással, hanem hálás azért, hogy élhetett, hogy betölthette feladatát. Könnyed, színekkel teleszőtt búcsúja nem a vég, hanem valami újnak a kezdete, hiszen a látszólagos elmúlás már magában hordozza az újjászületés ígéretét, melyet a fagyos tél alatt is boldogsággal dédelget. Nem visszafelé kacsintgat, hanem előre tekint, hogy könnyed szívvel várhassa az újabb tavaszt.

Az ősz valójában nem szomorú, csak akkor, ha elfelejted, hogy Te is a természet gyermeke vagy, így hát nem vonhatod ki magad az élet körforgása alól…

~ Csillagfényke ~

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése