2015. március 9., hétfő

Feladni nem ér, avagy legújabb munkakeresésem története feketén-fehéren

Az ember mindig nagy reményekkel vág bele az Új Esztendőbe, aztán telnek múlnak a hetek és hamar rájön, hogy lényegében semmi sem változott az Óévhez képest. Minden maradt a régiben… Vagy mégsem?

Mivel január végén lejárt a határozott idejű munkaszerződésem, így az első hónap már aktív munkakereséssel telt, ám a várva várt siker valahogy csak nem akart megérkezni. A remény persze felcsillant, amikor a hónap utolsó hetében behívtak állásinterjúra - ami nem mellesleg elképesztően jól sikerült és nagyon is szerettem volna megkapni az állást -, főleg miután bekerültem a második körbe is, ám végül nem én lettem a befutó. Ez persze igencsak földhöz vágott, mert úgy éreztem, hogy nem fogok még egy olyan állást találni, ami ennyire passzolna az igényeimhez.

Továbbra is szorgosan küldözgettem az önéletrajzaimat, egy csomó helyre beadtam a jelentkezésemet, mégsem akart megcsörrenni a telefonom. Egyre inkább azt éreztem, hogy szinte lehetetlen olyan állást találnom, ahol a képességeimnek megfelelő munkát végezhetek, jól is érzem magam, ráadásul még meg is fizetnek.

Teltek múltak a napok, vánszorogtak a hetek és még mindig semmi kilátásom nem volt. Aztán egy szép keddi napon csak befutott egy hívás, hogy szombaton 10 órára menjek be interjúra. Kissé furcsa volt a hétvégi időpont, de bánja kánya, legalább történik valami. Mondjuk pár nappal az interjú előtt volt egy furcsa megérzésem, hogy itt majd futószalagon zajlik a meghallgatás, és láss csodát: szombat délelőtt hárman várakoztunk a 10 órási időpontra, úgy, hogy még volt egy hölgy előttünk az irodában. Ez persze elég beszédes volt már önmagában is, de ettől elvonatkoztatva kíváncsian vártam, mi következik. Miután jó fél óra várakozás után végre sorra kerültem, aránylag gyorsan lezajlott a lényegében semmitmondó ‘meghallgatás’. A leendő munkaadó érdeklődve fürkészte az önéletrajzomat, miközben arra kért, hogy beszéljek az előző munkahelyeimről, illetve arról, hogy milyen feladatokat is láttam el korábban. Aztán jött pár kérdés, amelyek közül a kedvencem az volt, hogy mennyire stabil a párkapcsolatom? Mindezt úgy, hogy közben a kezemet fürkészte, hogy van-e rajta gyűrű… (mert ugye csak egy házasság lehet elég stabil, hiszen még soha senki nem lépett félre úgy, hogy otthon a férje/felesége várta?) Mivel hat évvel ezelőtt ugye Párom miatt költöztem Miklósra, így jogos a kérdés (vagy nem?), bár azt gondolom, senkinek semmi köze hozzá, hogy miért vagyok itt. És még ha úgy is alakulna az életem, hogy az útjaink külön válnak, ugyan miért költöznék el innen? Vagy egy nő csak egy férfi oldalán ér valamit? Nem igazán tudtam napirendre térni a kérdés felett, de nem is volt sok időm ezen töprengeni, mert jött a másik személyes kedvencem, a ‘Mennyi a bérigénye?’ című fejezet. Mondtam neki, hogy nettó 130.000 forint, erre felháborodva mondja nekem, hogy ilyen munkakörben általában csak nettó százat szoktak fizetni. Na jó, de bérigényről beszélünk, nem arról, hogy ki tud a másik alá licitálni? Vettem egy mély levegőt és mondtam neki, hogy már megbocsásson, de három évvel ezelőtt a nem is olyan messze lévő volt munkáltatómnál nettó 120.000 forintot hazavittem ugyanilyen jellegű irodai munkáért, erre gyorsan visszareplikázott, hogy ott biztosan más jellegű munkát végeztem. Hát jó! Nem vagyunk közös nevezőn, szóval akár rövidre is zárhatjuk ezt a beszélgetést… Így is lett! Megköszöntem a lehetőséget és bár ígérték, hogy jövő hét folyamán visszajeleznek, hogy bekerültem-e a második körbe, már akkor tudtam, hogy ezek felől sem hallok többé. Úgy is lett! És persze jobb is, hogy így történt, mert akármennyire is kell a munka és a pénz, azért továbbra sem vagyok hajlandó megalázni magam…

A hetek óta tartó keresgélés és pofátlanabbnál pofátlanabb hirdetések után rettenetesen bosszantott az, hogy a munkáltatók többsége csupán rabszolgákat keres, akiknek annyit sem hajlandóak fizetni, hogy abból tisztességesen megéljenek. Találkoztam olyan hirdetéssel, amelyben három műszakos munkarendbe kerestek embereket, nettó 507 forintos órabérért, de volt olyan is, aki havi bruttó 125.000 forintot kívánt fizetni egy olyan pozícióra, amelyben aktívan kell beszélni a német nyelvet. Ennél még én is többet vittem haza sima árufeltöltőként, és ott még csak nyelveket sem kellett beszélni. Akkor most hogy is van ez?

Nem értem a munkaadókat! Hogyan akarnak sikeres vállalkozást üzemeltetni úgy, hogy közben nem becsülik meg sem emberileg, sem anyagilag - mert ugye ha anyagilag nem vagy megbecsülve, akkor emberileg sem - az alkalmazottaikat, holott a cégük ezek nélkül az emberek nélkül nem lenne sehol? Élni és élni hagyni! Rémlik valami? Ezek tényleg nem látják, hogy a kizsákmányolás és a kapzsiság hosszú távon nem fenntartható, ráadásul jelentős mértékben hátráltatja a cég fejlődését?

Lévén, hogy nem igazán tudtam magam mivel lekötni, így bőven volt időm ezeken a kérdéseken gondolkodni. Az elmém egymás után futotta a köröket, azon mélázva, vajon bennem van a hiba, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy nekem csak ennyi jár? Miért nem vagyok képes beletörődni abba, hogy ilyen a világ? Hogy egy-egy pozícióra több százan jelentkeznek, így pedig szinte lehetetlen munkát találni. Vagy hogy a mai munkaadók többsége minél olcsóbban szeretne minél szakképzettebb, több nyelven beszélő munkavállalókat alkalmazni? Miért nem vagyok képes befogni a számat és beállni a sorba, mint mindenki más? Isten látja lelkem, próbáltam magamra erőszakolni a gondolatot, de vagy a hányinger kapott el, vagy a mérhetetlen düh, hogy be kell érnem a kevesebbel. Nem gondolom, hogy túl nagyot mernék álmodni, hiszen a mai világban nettó 150.000 forint nem olyan nagy pénz - tekintve, hogy a csodálatosnak mondott gazdasági mutatókat meghazudtoló módom az élet mégiscsak egyre drágább -, ráadásul azt gondolom, hogy vagyok olyan lelkiismeretes, jó munkaerő, hogy ennyit megérdemeljek. Talán az elmúlt évek során itt követtem el a legnagyobb hibát: egész egyszerűen azt gondoltam, hogy nem érdemlem meg, hogy a tisztességesen elvégzett munkámért cserébe tisztességes bért kapjak.

Most azonban már eljutottam arra a pontra, amikor képes voltam határozottan kijelenteni, hogy én bizony nem vagyok hajlandó tovább róni ezeket a sehová sem vezető köröket. Pontosan tudtam, mit is szeretnék, úgyhogy nem volt más hátra, mint megteremteni magamnak ezt. 


Hogyan? Elsősorban úgy, hogy kigyomláltam a gondolataim közül azokat, amelyek negatív érzések sorát gerjesztették bennem. Lehet, hogy a mai világban nagyon nehéz jól fizető állást találni, de én azért tovább keresem az igazit. Tudtam, hogy két dolog történhet: vagy sikerül, vagy újra kezdem… de a reményt feladni nem fogom SOHA!!! Ebben az egyben biztos voltam és a mai napig biztos is vagyok… Úgyhogy maradt a B terv és nekiálltam pozitív áthangolásnak…

Azt persze nem tudom, hogy ez csupán a véletlen műve - amibe soha életemben nem hittem - vagy tényleg olyan sikeres volt ez az áthangolás, hogy egy nap múlva be is futott egy újabb lehetőség, amely végül munkaszerződés aláírásához vezetett.

Történt ugyanis, hogy megelégeltem azt, hogy csak én jelentkezgetek különféle állásokra, így az egyik ingyenes hirdetési oldalon feladtam egy hirdetést, hogy munkát vállalnék. Első körben senki sem jelentkezett rá, aztán február utolsó szombat reggelén megújítottam a hirdetésemet. Azon a hétvégén épp otthon voltam a családomnál, így csak este jutottam ismét gép elé, akkor viszont már várt rám egy üzenet, amelyben irodai munkát ajánlanak, fix bérért, de határozott időre. Amennyiben érdekel a lehetőség, küldjem el az önéletrajzomat. Nem hezitáltam túl sokáig, hiszen veszítenivalóm nem igazán volt, így szombat este ment is az email a hölgynek. Hétfőn épp hazafelé tartottam busszal, amikor megszólalt a telefonom. A bankból kerestek, hogy sürgősen be kellene mennem interjúra, mikor érnék rá. Mondtam a hölgynek, hogy épp a Népliget felé tartok busszal, szóval még aznap összehozhatjuk a meghallgatást. Így is lett, bár még életemben nem menetem interjúra hátizsákkal a vállamon. :) Volt valami bája ennek az egész sztorinak, de lehet hogy ezt csak én realizáltam, más nemigen! Sebaj, egyszer ezt is ki kellett próbálni…

Másnap hívtak is, hogy a kiválasztási folyamat részeként töltsek ki egy nyilatkozatot, amelynek nem sokkal később eleget is tettem. A folyamat további részét már nem részletezném, hiszen a lényeg úgyis az, hogy egy héttel azután, hogy meghoztam a döntést, hogy ‘Én bizony nem érem be kevesebbel!’, sikeresen aláírtam a szerződésemet, amely bár határozott időre szól, mégis maximálisan olyan munka, amit szerettem volna, pontosan annyi bérért, amennyire régóta vágytam.

(Napra pontosan 3 hét után egyébként főállást ajánlottak, mert elégedettek voltak a munkámmal, amit örömmel el is fogadtam és két évig ott is dolgoztam... aztán viszont adtam magamnak még egy esélyt, amely munkakeresési történet talán szintén megérne egy misét/blogbejegyzést... :) )

Szóval két dolog történhet: vagy sikerül, vagy kezdem újra… Feladni viszont nem ér!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése