2015. augusztus 20., csütörtök

Vagy sikerül, vagy kezdem újra...


- Mondd, miért félünk ennyire a kudarctól? Miért hagyjuk, hogy egy lehetséges végkifejlet rémképe megakadályozzon bennünket abban, hogy egyáltalán próbát tegyünk?

- Tudod, ez csupán bizalom kérdése… Önbizalomé. Az embert sikerei mellett folyton kudarcok érik, de ez így van rendjén. Gondolj csak bele: egy sikerrel záruló próbálkozásra hány kudarc jut? Ne hidd, hogy azok az emberek, akik mindig elérik a céljukat, folyton boldogok és minden nehézség nélkül, könnyedén masíroznak életük országútján. A különbség közted és köztük csupán annyi, hogy ők már megtanulták nem feladni az első egy-két pofon után. Akkor leszel igazán rendben, ha már érzed magadban azt az erőt, amely bármilyen nehézségen átsegít. Ha már tudsz bízni önmagadban, ha a legmélyebb gödör alján is benned van a bizonyosság: bármilyen csapás is ér, ezúttal is talpra fogok állni. Nehéz ez, borzasztó nehéz, de tudd: minél többször kerülsz padlóra, a sok gyakorlásnak hála egyre rövidebb idő kell majd ahhoz, hogy újból felállj! A kudarc nem feltétlenül rossz… A kudarc csupán segít abban, hogy megerősödjön az önbizalmad. Legyen hited önmagadban, és meglátod, feltárul előtted a világ minden szépségével és reményével együtt. Mert ott lesz benned – megingathatatlanul – a bizonyosság, hogy önerőből bármit képes vagy elérni, egy idő után pedig ez a hit tartássá növekszik benned. Olyanná, amelyet a legnagyobb viharok sem lesznek képesek derékba törni...


~ Csillagfényke ~

2015. augusztus 12., szerda

Boldogság, gyere haza!

Furcsák vagyunk, mi emberek… Képesek vagyunk egy egész emberöltőn át őrült fanatikus módjára hajszolni a boldogságot, ám amikor annyi hiábavaló próbálkozás és kudarc után végre rátalálunk Kincsünkre, egész egyszerűen megrettenünk tőle…

Évek óta semmi másra nem vágysz, mint arra, hogy jöjjön valaki és kézen fogva kivezessen abból a fájdalomtól, magánytól és szenvedéstől visszhangos életből, amelyben addig - magad sem tudod, hogyan? - tengődtél, ám amikor megjelenik Ő, földbe gyökerezett lábbal állsz némán, magad elé bámulva… Elhitted a Csodát, amiről azt gondoltad, talán soha nem jő el, abban viszont már nem vagy képes hinni, hogy néhány Csoda igenis valóra válik… Most mégis ott áll előtted Ő, akinek tekintetét legféltettebb álmaidban is csak lopva merted elkapni, ám ahelyett, hogy tested-lelked átjárná a mérhetetlen boldogság, elfog a rettegés. Rettegsz, hogy mindaz, amiről valaha is álmodtál, itt és most mégis valóra válhat…


Mondd, miért olyan nehéz ‘Igen’-t mondanod a boldogságra? Nem az az igazi bátorság, ha örök magányra ítéled önmagad, hanem ha beengedsz valakit az Életedbe, a Szívedbe, aki talán képes kitölteni annak minden egyes zegzugát…

~ Csillagfényke ~