2016. július 17., vasárnap

Amikor az álmok valóra válnak...


Emlékszem, azt mondtad, hogy igazából nem nagy dolog az egész, ám ahogy belenéztem a szemedbe, láttam benne, hogy számodra ez most a világot jelenti…

És tudod mit? Szerintem igenis a világ legnagyobb dolgát vitted véghez… Mert hittél… bíztál… kitartottál… Akkor is, mikor már mindenki más rég feladta volna, de Téged nem hagyott nyugodni a szíved… És milyen jól tette, hiszen most már nem az álmaidért élsz, hanem az álmaidat éled...


~ Csillagfényke ~

2016. március 6., vasárnap

Mindig és örökké...

Olykor az élet nem azért sodor az utadba valakit, hogy mindvégig melletted legyen, a kezedet fogva vezessen, kövessen… Olykor csupán arra ad lehetőséget a Sors, hogy nyomot hagyjunk a másik lelkében… Talán nem tűnik soknak, de hidd el, arra bőven elég, hogy a szíve egyik legféltettebb zugába fészkeld magad és egy egész életen át elkísérd Őt útján… olykor még azon is túl..

~ Csillagfényke ~

(A kép az Upside Down című filmből való.)

2016. január 30., szombat

A tavasz ébredése...


Ragyogó napnak indult ez a szombat, de nem csak azért, mert ismét ránk köszöntött a hétvége. Legfőképp azért, mert most végre megint Vele lehetek két teljes napon át. A munkával és utazással teli sűrű hétköznapok után végre ismét van időnk egymásra. Egymás mosolyára ébredni, összebújva beszélgetni, ágyban reggelizni, vagy csak úgy egymás körül lenni. Még csak az sem kell, hogy együtt csináljunk bármit is, már csupán az feltölt, hogy ott lehetünk egymás közelében. Jövünk-megyünk, tesszük a dolgunkat külön-külön, mégis jó, hogy bármikor odamehetek hozzá és megölelhetem, megcsókolhatom. Ilyenkor mindig érzem, hogy mi is hiányzik igazán a hétköznapjaimból… Ezek az apró érintések, csókok, a huncut mosolya, az ölelése, a lelke érintése… Ezért olyan fájdalmasak a hétfők, mert ismét el kell Tőle válnom, még ha csak pár órára is… De most… Most még vele lehetek!

Odakint minden szürke, nyirkos, ködfátyollal borított. Az elmúlt napokban tapasztal kemény fagyok már csupán múló emlékek, ám a tavasz még várat magára. Nincs hideg, mégis muszáj felvennem a kesztyűmet, mert beleüt a kezembe a hideg. A látótávolság minimális, alig pár méterre látok csupán, mégis élvezem ezt a viszonylagos „vakságot”. Bár szemem alig lát valamit, a fülem annál inkább figyeli a körülötte zajló eseményekre. Ha csupán a szememre hagyatkoznék, azt mondanám, hogy a tél továbbra is kitart, ám a többi érzékszervem mást súg. Hallom a madarak csicsergését, izgatott énekét. Ez már nem az a komor, téli csipogás, amelyet a nagy fagyok idején hallhatunk. Ez bizony már a tavasz bizsergése. Várakozással teli énekükkel mintha csak a kikelet első hírnökeit, a hóvirágot és a krókuszt próbálnák meg mély álmukból felébreszteni. Én pedig örömmámorban úszva folytatom tovább sétámat, mert csalhatatlanul érzem a tavasz közeledtét… :)

~ Csillagfényke


2016. január 9., szombat

Fekete szárnyak


Magam sem tudom, mi volnék, csupán csak sejtem, bár egyre inkább érzi minden egyes sejtem, hogy egyszer réges-régen, az idők kezdetén talán szárnyakkal születtem én. Vajon angyal voltam, vagy csupán annak hiú mása, ki a magasba repülni vágyott, de kevés volt hozzá két fekete szárnya? 

~  Csillagfényke ~