2018. december 8., szombat

Bekopogtál Lelkem kapuján...

Bekopogtál Lelkem kapuján, 
s míg Én ajtót nyitottam, 
ott álltál, s vártál némán. 

Szíved közben hevesen dobogott. 
Vajon ma kint maradok, 
vagy végre bejutok? 

Szemedben ragyogás, 
Lelkedben reménysugár. 
Ha ma bejutok, 
a boldogság végre rám talál? 

S miközben Én az ajtóhoz siettem, 
Lelkem repesett az örömtől 
szüntelen, s hevesen. 

Hisz oly régóta vártam már jöttödre, 
hogy majdnem elfelejtettem, 
ez milyen nagy Csoda. 

Remegő kézzel nyúltam a kilincs után: 
Vajon Ő lesz az végre,
kire oly régóta vártam már? 

S miután lassan kitárult az ajtó, 
ott álltunk egymással szemben, 
mint két kisgyermek megszeppenve. 

Boldogságtól könnyes szemmel 
tekintettünk egymásra, 
hisz oly régóta vágytunk már 
egyre, s másra... 
de leginkább egymásra. 

S most végre itt vagy, 
s Én is itt vagyok. 
S ha nem bánod, 
akkor örökre maradok. 

~ Csillagfényke ~

(fotó: isuckatart28)

2018. november 25., vasárnap

Egyszer majd...

Egyszer majd jön Valaki az Életedbe, aki teljesen felforgatja a világodat, s benne mindent, amiben valaha is hittél. Lebont minden falat körülötted, amelyeket hosszú évek kemény munkájával építettél magad köré. Tükröt ad a kezedbe, hogy meglásd végre valódi önmagad benne, s mindeközben úgy szeret és fogad el - minden hibáddal és sérüléseddel együtt -, ahogyan azt korábban soha senki nem tette még... 
És Te - miután rádöbbentél, hogy miért is érkezett Ő az Életedbe -, végtelenül hálás leszel neki ezekért... 

Hogy megmutatta: másképp is lehet élni és szeretni.
Hogy megmutatta: mindaz, amit korábban lehetetlennek hittél, igenis létezik!
Hogy megmutatta, milyen is az, amikor valaki feltétel nélkül szeret és minden rezdülésével emeli Lelkedet.

Egyszer majd jön Valaki az Életedbe... s az a Valaki talán majd Én leszek...


~ Csillagfényke ~

2018. november 19., hétfő

Hálásan köszönöm!

Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt elkezdtem írni, csupán kedvtelésből tettem… Nem akartam világhírnévre törni, még csak az sem volt meg bennem, hogy „megmutassam” magam a nagyvilágnak… Csupán voltak gondolatok, amelyek a Lelkemből szóltak és amelyeket nem szerettem volna a feledés homályába taszítani azzal, hogy nem jegyzem le őket… Így hát billentyűzetet ragadtam és amikor olyan hangulatba kerültem, csak úgy áradtak belőlem a szavak, amelyek végül egy blog formájában is – Könnyekkel írt álmok – alakot öltöttek. 

Igaz, nem ez volt az első blogom: azt a megtisztelő címet A boldogság egyszerű nevű „gyermekem” birtokolja, ahol a Szívemnek oly kedves verseket, dalokat és idézeteket kezdtem el gyűjtögetni, szintén magamnak. Hogy miért? Azért, hogy később legyen mit visszaolvasnom, ahogy ezt bizonyos időközönként a mai napig meg is teszem. 

2012-ben viszont elérkezettnek láttam az időt arra, hogy a saját írásaimat egy helyre gyűjtsem és ott folytassam tovább az alkotást… Így született meg a Könnyekkel írt álmok c. blog, amelynek akkor egy Facebook oldalt is készítettem. 

A kezdetekkor még csak álmodni sem mertem arról, hogy ez a közösségi oldal egyszer csak eléri majd az 1000 kedvelést. Pedig a mai napon ez történt! Igazság szerint nem is tudom, mikor és hogyan történhetett az, hogy egy általam semmilyen formában nem reklámozott (fizetett reklámra gondolok) oldalon egyszer csak több, mint 1000 ember van jelen… 


Ez a Csoda ma mégis megtörtént, mégpedig épp Velem! Egyszerűen nem tudom szavakban kifejezni azt a hálát, amit most érzek! 
Hálásan köszönöm Nektek, hogy itt vagytok, hogy olvastok… 
Isten tartsa meg a jó szokásotokat! Mert én bizony továbbra is itt leszek! :)

Szeretettel,
Csillagfényke

2018. szeptember 9., vasárnap

Lámpás a sötétben...

Vasárnap kora délután van, sétálok hazafelé, át a zebrán a buszmegálló irányába. Roma srác sietve elrobog mellettem, majd olyan másfél méter távolságról visszafordul – közben egy pillanatra sem áll meg, csak rohan tovább – és azt mondja a szemembe nézve: "De jó Nő vagy, csak kár, hogy nem az enyém!" Akartam mondani neki valami frappánsat, de aztán rájöttem, hogy nem volt ebben a kijelentésében semmi sértő vagy bántó, hiszen teljesen reálisan látja a dolgokat... úgyhogy egy mosollyal az arcomon csendben sétáltam tovább… 

És hogy miért meséltem el mindezt? Azért, hogy lásd: az Élet sokszor a legváratlanabb szituációk formájában adja a tudtodra a legnyilvánvalóbb tényeket. Hogy jó Nő / Férfi vagy, hogy tehetséges vagy, hogy szeretetre méltó vagy! Olyan dolgokra, amelyeket egyszerűen sokan képtelenek elhinni magukról. 

Járom a világot, figyelem az embereket és elborzadva látom, hogy mennyien nincsenek tisztában a saját értékeikkel. Hogy nem csak a tinédzserek, de a fiatal és idősebb felnőttek egy része is iszonyatos önbizalomhiányban szenved. És nem, nem hiszem, hogy ez mind a média torzító hatásának köszönhető… De mondd, hová tart az a világ, ahol nincsenek határozott, önmagukban hinni képes emberek, akik példaként szolgálhatnak másoknak? Egy önbizalomhiányos felnőtt milyen példát mutat a saját gyermekének? 


Ahogy Müller Péter írja: „Minden hit alapja az, ha hiszel magadban. Nem a célodban, nem az eszményeidben, nem az elképzelt jövendődben - hanem önmagadban.” 

Igen, erre kell törekednünk minden áldott nap! Hinni önmagunkban! Itt az idő végre elhinni, hogy bármire képes vagy, amit csak megálmodtál magadnak! Hiszem és tudom, hogy Lámpás vagyok a Sötétben, amely irányt mutat… Vedd végre a kezedbe saját Sorsodat és légy Te is saját Életed Lámpása… Ragyogj hát!

~ Csillagfényke ~

2018. szeptember 2., vasárnap

A titok...

- Tudod arra gondoltam, elárulok neked egy titkot!
- Igen? És mi lenne az?
- A titok az, hogy valójában nincs is titok... Minden kérdésre, ami felmerül benned, a válasz is ott lakozik a lelked legmélyén. Csupán annyit kell tenned, hogy lecsendesítsd az elméd és megkeresd magadban a választ... Mert tudod hogy van ez? Ha a Jóisten kihívás elé állított, akkor bizony erőt is kaptál tőle, hogy megbirkózz vele...


~ Csillagfényke ~

2018. július 23., hétfő

Közünk van egymáshoz...

Jó ideje próbálok rájönni, mikor is fedeztem fel magamban az érzést, hogy szeretlek? És minél többet gondolkodom, annál biztosabb vagyok benne, hogy az irántad érzett szerelmem nem evilági... Nem most szeretlek először és tudom, hogy nem is utoljára... Lelkeink felismerték egymást, s abban a szent pillanatban, amikor ez megtörtént, emlékezni kezdtek... Mi talán észre sem vettük ezt a pillanatot, olyan észrevétlenül köszöntött ránk, mégis minden olyan csodálatosan ismerősnek tűnt, mintha nem először történne meg velünk... Akkor és ott mindketten tudtuk és éreztük: közünk van egymáshoz!


~ Csillagfényke ~

2018. július 13., péntek

Engedd el!

Olykor a legtöbb, amit önmagadért tehetsz, ha elengeded az irányítást és csak sodródsz az árral... Szóval feküdj fel a vízre és hagyd, hogy vezessen! A folyó úgyis jobban tudja, hol kell, hogy partra vessen...


~ Csillagfényke ~

2018. július 7., szombat

A hozzád vezető út...

Mert akinek vagy aminek meg kell érkeznie az Életedbe, az ilyen, vagy olyan módon, de megleli a hozzád vezető utat...


~ Csillagfényke ~

2018. július 1., vasárnap

A Lélek nagysága...

Tudod miben mutatkozik meg egy ember nagysága? Szerintem abban, hogy képes-e a szívére, és csakis a szívére hallgatva élni...

~ Csillagfényke ~

2018. március 15., csütörtök

Legszebb ékszer...

Egy Nő számára a legszebb ékszer annak a Férfinek a csókja és ölelése, aki tiszta szívből szereti és akit tiszta szívből szerethet.


~ Csillagfényke ~

(fotó: Szerelmünk lapjai c. film)

2018. február 19., hétfő

A lerúgott cipők lélektana...

Tudod, arra gondoltam, hogy a változás nem feltétlenül kell, hogy rosszat jelentsen, sőt! Időnként ki kell lépnünk a komfortzónánkból, hogy új lehetőségek találjanak ránk, hogy új embereket ismerhessünk meg, hogy új perspektívából láthassuk a dolgokat. A megszokás sokszor egyet jelent a megszökéssel a lehetőségek és a fejlődés elől. Mert félünk. Félünk az ismeretlentől, félünk az újtól, félünk a változástól. Akkor is, ha a komfortzónánkon belül már nem érezzük jól magunkat, akkor is, ha már régóta szorít az a bizonyos cipő, ám mi mégsem mozdulunk. Mert megbénít a változástól való félelem. Ideig-óráig még meg tudod győzni önmagad, hogy neked így is megfelel az a cipő, nem is szorít annyira, meg hát egyébként is csak pár órát hordod egy nap… Egy szép napon azonban eljön a pillanat, amikor már nem fog érdekelni az önámítás, és lerúgod a cipőt magadról, hogy aztán mezítláb sétálj tovább az úton. Persze nem lesz olyan kényelmes, mint cipőben – vagy mégis, hiszen már nincs, ami szorítson? -, és érezni fogsz a talpad alatt minden egyes göröngyöt, mégis mindennél felszabadítóbb lesz az érzés, mert csak a puszta igazság lesz közted és a talpad között. Semmi hazugság, semmi önámítás, semmi flanc, csupán Te és az a lélekemelő érzés, amelyre már oly régóta vágytál…
 ~ Csillagfényke ~